San Francisco olyan amerikai nagyváros, ahol el tudnám képzelni az életemet, Las Vagast viszont olyan sebességgel hagytuk el, mintha az életünk múlt volna rajta. Pedig a CES kiállítás elég menő, a mobiltelefónia szinte eltörpül az IoT, az 5G, az autós megoldások, az AI, az AR/VR/MR, a szórakoztatóelektronikai és persze a számítógépes vonal mellett.

Üdv. Vegas, viszlát Vegas: négy nap gyorsan eltelik ebben a városban [+]

Nem könnyű három nap alatt se kiismerni a három főhelyszínt, amelyek további kiállítókomplexumokból és persze gigantikus hotelekből állnak - egy-egy, kaszinóval tarkított egységen 20-30 perc is lehet az átjutás erőltetett menetben, ha az ember el nem téved. A szervezés és a kiszolgálás mindenesetre kifogástalan, és a hosszú nap végén a legfáradtabb biztonsági őrnek is van egy "hogy vagy?", "minden rendben, srácok?", vagy éppen "azonnal add ide azt a chipset!" megjegyzése - az utóbbi a felém rohanó biztonsági hölgytől nyilván poén volt, de a kaszinóvárosban tényleg mindenki laza.

A Hoover Dam [+]

A város, gigantikus épületei és éjjeli fényei engem azonban úgy sem hatottak meg különösebben, hogy a hollywoodi filmeknek Vegas elég jól áll. A New York New York átfordulós és mindenfelé tekeredő hullámvasútja viszont megérte a 15 dollárt, aki pedig többször fölülne, a napijegyet kicsivel többért letudhatja. De jó volt elhagyni a pénznyelő forgatagot, ami, ha nem dolgozni lettünk volna itt, simán több ezer dolláros kalandot hoz - furcsa, hogy akár kétgenerációs családok napokra beveszik a várost, hitelbe és adósságba verve magukat.

Látvány a gátról [+]

Mindjárt érthetőbb, ha az ember kész meglátogatni a közeli Death Valleyt, a Red Rock Canyont vagy a Hoover Dam-et, vagyis gátat, ami az 1936-os megnyitó idején még Boulder Dam néven futott, aztán 1947-ben változtatta meg a nevét Herbert Hoover elnök tiszteletére. A gát pedig felnő hírnevéhez: már a Mike O'Callaghan–Pat Tillman Memorial Bridge hídról is előtűnnek hatalmas méretei, rajta sétálva pedig nem érdemes lenéznie a tériszonyoknak, mert szédülést okoz a látvány. Mindenki más megcsodálhatja az itt még egyébként nem is túl bővizű Colorado folyót és az erőmű kapcsolódó épületeit, kábeleit.

Motelünk háttere előrevetítette Zion epikus jellegét [+]

A gát Nevada és Arizona állam, illetve két amerikai időzóna határán van, de mi egy harmadik régióba estünk be éjjel 11-kor, a Zion National Park ugyanis Utah-ban van, ahogy a festői szépségű turistaparadicsom, Springdale is. Az, hogy a Zion Park Motel kifogástalan, dupla franciaágyas motelszobája úgy hagyta faképnél a négyszer drágább, vegasi Tropicana Hotel minőségét, talán nem meglepő, de reggel felkelve és a hatalmas sziklákat meglátva mégis tátva maradt a szánk.

A Zion Park Motel háromszor igényesebb, mint a Tropica, kb. negyedáron [+]

Mindez semmi. A kb. 1000 méteren fekvő, 2000-2500 méteres hegyek közé bújó The Narrows olyan kanyontúrát nyújt egy köpésre, amit a sportos utazóknak főben járó bűn volna kihagyni. Konkrétan hónalj magasságig vízálló canyoneering felszerelést béreltünk, hiszen január a csapadékosabb hónapok egyike errefelé, és annyira szűk sziklák közé jut az ember, hogy szügyig kell a 2 fokos vízbe gázolni. Ezt -2 fokos időben kezdtük hó és jég nyomai között, gyorsan konstatálva, hogy a víz ebben a műfajban a lábfejhez bizony befolyik, és a végtag hője az, ami a lábat melegen tartja.

A The Narrows elején még egész sok a szárazföld [+]

A Temple of Sinawa képződményig az út aszfalton halad, aztán a turisták és az extrém sportolók egy bő kilométernyi betonúton juthatnak a The Narrows bejáratáig, és onnan nincs ám tojáson lépkedés a köveken és a parton, egyből bele kell gázolni a zubogó North Folk Virgin folyócskába.

Gyakran igen változatos a táj, máskor csak sziklafalak mindenütt [+]

Tényleg senkinek nem kívánom az érzést, amikor a fagyáspont körüli víz megtölti Adidas canyoneering cipőjét, de mivel rendeltetésszerűen öltöztünk be, és ugyanazt az élményt kaptunk mindhárman (a csapathoz jómagam és Zsolt mellett Laci is becsatlakozott a Tech2-től), majd a kalandot felfázás nélkül túléltük, azt hiszem, azt az élményt kaptuk, amit mindenki más.

Idővel mélyen bele kell gázolni a Virgin folyóba, lásd Zsolt és Laci esetét, akik úgy tesznek, mintha nem fázna a lábuk [+]

Ez egyébként nagyjából egy tucat másik embert jelentett a kanyonban, ami télen ritkán látogatott, a hatórás mászás és ereszkedés során mégis összetalálkoztunk Zsuzsával, egy kedves idegenvezetővel Budaörsről, aki most éppen Minnesotában lakik, de elhozott egy kis csoportot a Narrowsba. Hol máshol, mint egy akkor épp térdig érő patakban, gigantikus sziklafalak között?

A part menti hó és jég jelzi: télen itt baromi hideg van [+]

A Mystery Canyon vízesése egy óra múlva következett jobbra - ekkor már megszoktuk a hideg vizes lábáztatást és a Virgin roppant csúszós köveit, komoly sodrás közepette, ami majdnem magával ragadott egy turistalányt, aki rosszul lépett és nyakig megmerült a folyócskában. Miután kimentettük, közösen folytattuk az utat felfele.

A kanyon idővel teljesen beszűkül, de a háttér jelzi: hatalmas hegyek között vájt magának utat a folyó [+]

A Narrows látványa tényleg visszaadhatatlan. Az ember lát a távolban egy pontot, és az egy ember. Fölötte másodpercekig követi a sziklafalat a kanyon tetejéig, és afölött még kétszer olyan magasban mered egy méretes sziklaszirt, néha fenyőkkel, néha hóval és jéggel, néha pedig vízesésekkel tarkítva. Van, amikor köveken, havon és jégen vezet az út, van amikor viszont tényleg derékig ér a víz, és ez relatíve alacsony vízállás mellett.

A sziklafalak teteje alulnézetből [+]

Ha ugyanis leesik egy komolyabb eső a környéken, az amúgy se szelíd patakocska métereket emelkedhet, az egész fenyőfákkal és sziklákkal érkező árvíz pedig mindent elkotor az útjából, az egyetlen menekülési lehetőség valami magas pont megmászása, és ilyenből nem ritkán 20 percenként van egy. Floating Rock jó példa erre: a Virgin két oldalról zubogja körbe a kősziklát, ami alighanem az Imlay Temple kiszögellésről, 300-400 méterről magasabbról szakadhatott le a mélybe.

A Floating Rock kőszikla, jelenlétemmel díszítve [+]

A nem ritkán függőleges és negatív sziklafalak egyébként általában felhőkarcoló magasságúak, és képtelenség a méreteiket fényképek vagy útleírás formájában visszaadni. Mintha egy földrengés vagy az apokalipszis utat nyitott volna a mélybe, csak láva helyett jéghideg folyó csörgedezik legalul.

Döbbenetes formációk nyúlnak végtelen magasságba [+]

Bad Springsig már nem jutottunk el a Narrowsban, mert a lejutás, bár rövidebb, a hátulról toló sodrás miatt kalandosabb elfoglaltság, mint árral szemben haladni. Sokkal tovább földi halandó egyébként se mehet: kötéllel és engedéllyel, fentről lefele látogathatók a kanyon további szakaszai, engedélyt a mostani, állami intézményi leállás miatt pedig nem adnak ki.

A kanyonból végül élve kijutottunk - lefele besegített a Virgin néha igen komoly sodrása [+]

Sötétedés előtt, rendben értünk ki a Narrowsból, ami tényleg életre szóló élményt adott, hogy aztán a helyi mosoda után egy hatalmas és kiváló hamburgert együnk az Oscar's Caféban. A pincér mosolyogva kérdezgette a hungry - Hungary poén elsütése után, pontosan melyik magyar honfitársunkba futottunk bele, mert ő is ismer egyet, de mint kiderült, nem a mi Zsuzsánkat. A következő nap eleje még mindig a Zion parkban telik, hiszen azon keresztül haladunk a hazai viszonyokhoz passzoló, éjjel -16, nappal -3 fokos Bryce Canyonhoz. Kicsit más látvány fogad majd ott minket, de állunk elébe - jókora izomlázzal.