Hogy őszinte legyek, sosem értettem azokat az ismerőseimet, akik Franciaországba járnak síelni, busszal. Én még soha életemben nem voltam arrafelé, és bár szinte minden arra megfordult síelő azt állítja, hogy az ottani pályarendszerek sokkal nagyobbak és komplexebbek az osztrákoknál, engem ez sosem hatott meg: nincs olyan pályarendszer, amiért hajlandó lennék egy napot buszozni. Egyszer 20 évesen már megtettem, a barátaimmal töltöttünk bő egy hetet Bulgáriában, ami egyébként kiváló volt, de az úttal kapcsolatban még úgy is borzasztóak az emlékeim, hogy egy üveg pálinkát négyen már addigra megittunk, mire elhagytuk Budapest határát.
Itt pihentünk úgy 4-5 órát.
Amikor mostani utunk során Boggal 6 óra várakozás után felszálltunk a Londonból Las Vegasba közlekedő Boeing 747-400-as repülőgépre, hasonló módszerrel próbálkoztunk, rögtön elfogyott 2-2 deciliter egy egészen kellemes dél-afrikai borból. A dolog persze most sem működött, mert hiába kényelmesebb egy interkontinentális repülőjárat egy 15 éves busznál, 10 órát rajta ülni borzasztó kényelmetlen dolog. És én még nem panaszkodhatok, hiszen 4 órát sikerült aludnom, Bognak kevesebbel kellett beérnie, amit elkeseredett arckifejezése alapján ő is kevésnek ítélt.
A British Airways egyébként kellemesebb szolgáltatásokat nyújtott, mint az Air China hasonló gépe, amelyet Bog vett igénybe a tavalyi Computexre való eljutása során, de azért lenne hova fejlődni. Az ember előtt lévő ülésben van ugyan egy érintőkijelző, de nagyon gyenge a betekintési szöge, rezisztív módon érzékel, és elég pici is. A legzavaróbb viszont az, hogy a hozzá tartozó távirányító az ülés oldalában van, de belülről, tehát az ember mocorgás közben óhatatlanul megnyomja. Bog egyébiránt azt nehezményezte, hogy szinte semmi pakolóhely nem volt, pedig úgy indult a kör, hogy kaptunk párnát, takarót, zoknit, szemfedőt, füldugót, fejhallgatót, plusz ott voltak a mi vackaink is, könyv, nyakpárna, iPod, telefon. Lehetetlen volt elférni, főleg akkor, ha az előttünk ülő hátrahajtotta az ülését. Zavaró volt továbbá, hogy a beépített játékok közül csak a backgammonban volt multiplayer, pedig valamivel szívesen elütöttük volna az időt.
A zöld pöttynél lakunk mi, jobbra lent a reptér, balra fent a kaszinók és minden más.
Persze nem panaszkodni szeretnék, csak számomra teljesen érthetetlen, hogy miért raknak egy gombokkal teli kontrollert olyan helyre, ahol az ember ténylegesen ül. A kaja egyébként nagyon kellemes volt, az emberek is kedvesek voltak körülöttünk, úgyhogy végül csak leküzdöttük a London - Las Vegas nagyjából 8500 kilométeres távolságát és leszálltunk. Az itteni repülőtérben az a durva, hogy tényleg a város közepén van; épp ezért a viszonylag gyors és zökkenőmentes határátlépés után körülbelül 10 perc alatt be is taxiztunk, az ár sem volt vészes, borravalóval együtt 20 dollár. Szállásunk (a Howard Johnson Inn) egyébként konkrétan a repülőgép átellenes sarkánál van, innen pedig nagyjából 10 perc alatt sétáltunk ki a Stripre, azaz a híres vegasi negyedbe. Az élmény még friss, egyszerűen nem is tudom szavakba önteni, hogy mi ez, Bog holnap valószínűleg megteszi helyettem.
Bocha
