Essünk túl a lényegen: megjöttünk. Ahogyan azt már megírtuk, január 1-én Bocha és jómagam elhúztunk Amerikába, hogy a CES-ről tudósítsunk. Nos, sikeresen abszolváltuk az utazás necces pontjait és bár mindketten kábé 28 órája vagyunk ébren, egy gyors blogbejegyzésre még futja.

Karácsonyi boarding Frankfurtban

A Budapest-Frankfurt viszonylat nem tartogatott meglepetést. A Lufthansa tengerentúli gépei a Z terminálról indulnak, itt szinte alig kellett várnunk, máris becuccoltunk egy Boeing 747-8-ba, ami sokkal jobb volt, mint a tavalyi BA-gép. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy ablakhoz ültünk, de a fedélzeti szórakoztatórendszer évtizedekkel frissebb volt. A kifejezetten korrekt, ránézésre 8 inches, 16:9-es kijelzőn egy csomó egészen friss filmet is meg lehetett a kínálatban találni, úgyhogy én a Washingtonig röppenő 9 órás útnak majdnem a felét elmoziztam. Ezt néha megszakította egy kis evés-ivás, nem mondom, hogy a gasztronómia csúcsa a Lufthansa konyhája, de ehető.

Jobb híján ezt nézegeti az ember, közeledik Amerika, már "csak" három óra az út...

Persze lábtér most sem volt sok (economy), a gép legvégén ültünk, ha nem a kijelzőt izélgettük, akkor a telefonon játszogattunk, Bocha talált még felszállás előtt két multiplayer játékot. Micro Battles 1 és 2, ezek nagyon viccesek, egy telefonon lehet ketten tolni a benne rejlő minigémeket. Hallgattunk zenét, kibámultunk az ablakon, néztünk Tottenham-Chelsea meccset élőben (5:3), kitöltöttük az USA-ba belépéshez szükséges papírokat... de így is nyögvenyelős volt.

Nekem új volt, hogy bárhol szállsz le az Egyesült Államok területén, rögtön átesel a beléptetési procedúrán, nem csak ott, ahol ténylegesen elhagyod a repteret. Ezt nekünk Washingtonban másfél óra alatt kellett megoldanunk, kissé neccesnek éreztem, de roppant gördülékenyen ment. Egyrészt van egy device, ami az átszálló utasokat mozgatja, ez olyan, mint egy guruló szalon, aminek két kéménye van, tiszta idétlenül néz ki, már a repülőből azt lestük, hogy ez vajon milyen megfontolásból lett ilyen. Belül is olyan, mint egy rohadt nagy nappali, bordó drapéria borítja és fekete bőr(szerű) fotelekben lehet ücsörögni.

Két kéményes, kereken guruló gőzös, belül polgári szalon

Kiszálltunk a gépből, betereltek minket egy ilyen izébe, az csapatta a reptéren, kiszálltunk, ott voltak automaták, amelyek elkérték az útlevelet, az ujjlenyomatot, bele kellett nézni a kamerába, aztán kikakált egy papírt, hogy minden oké. Utána a security csávó megkérdezte, hogy minek jöttünk ide, meddig maradunk, Bocha embere kedvesebb volt, mert amikor kiderült, hogy Vegas a terv, akkor sok szerencsét is kívánt. És amint kiléptünk a papírellenőrzésről, rögtön megkaptuk a feladott poggyászunkat, amit átvittünk 20 méterrel arrébb és feladtuk újra. És elértük a San Franciscóba tartó United Airlines járatot.

24 órányi utazás után ilyen egy igazán kipihent fiatalember

Ez egy 757-es Boeing volt, egy furcsán hosszú repülő, ránézésre vagy 20 éves gép és basszus, ezen volt lábtér. Meg nem könyököltem a mellettem ülő színesbőrű fater oldalába sem véletlenül. (Akinek egyébként három, tizenéves fiai a másik oldalon ültek és simán működött a "legyen elég, hogy nézek!" nevelés, egy kis viháncolás, egy összeráncolt homlok, onnantól hat órán át csend volt. Előttünk bezzeg a nő kihangosítva nézte a három éves kislányával az iPhone-on a gyerekfilmet.) Kényelmesek voltak ülések, a fejpárnát rá tudtam hajtogatni oldalról a fejemre (mekkora jó ötlet!), de a gép kora miatt semmiféle digitális csoda nem volt, ami felvidította volna az embert. Úgyhogy próbáltunk aludni, Bocha 3:1-re nyerte ezt a meccset, ha az alvással töltött órákat számoljuk. 6 óra volt a Washington-San Francisco távolság, amikor leszálltunk még tök sokat kellett várni a bőröndre, aztán végre átvettük a bérelt autónkat.

Elférünk benne

Idén nem is akartak rábeszélni minket egy Mustangra. Viszont volt választék (ha már a hajamban nincsen), a várt Nissan Altima mellett lehetett volna Dodge Charger és Chevrolet Impala is a végeredmény, de maradtunk a japánoknál. Ez egy tök nagy kocsi, de ez is olyan fapados, mintha a japók is direkt butítanák az USA-ba szánt modelleket, manuális klíma, nincs tolatóradar, persze automata, de kimondottan jók az ülések és mivel több ezer kilométert tervezünk lenyomni, ezért ez nem utolsó szempont.

Bochának steak, nekem tengeri herkentyű

A szállásunk (Francisco Bay Inn) a Golden Gate-hez relatív közel található, a recepciós tájszólását esélyünk sem volt megérteni (eddig a pontig ilyen gondunk egy szál sem volt), de meglett a szoba, van Wi-Fi (25/5 Mbps), kicsit régimódi, de nagy, kényelmes. Elugrottunk az egy sarokra levő bárba vacsorázni, most pedig ezt a postot véglegesítem, aztán szemérmetlenül aludni fogunk hosszú órákat.